Attila írta,
15 óra 19 perckor,
Ab ovo témakörben.
Hát igen, a motorozás az egész családomat jellemezte, egészen a dédszülõkig bezáróan. A nagyapám mindig motorral nyomta a murvás utakon, hol a téeszhez, hol ki a szõlõbe. Nagybátyám tisztaszobában álló, fekete Pannóniáját soha nem fogom elfelejteni. Édesapám sztorijait pedig unalomig hallgattam a herélt kipufogós Danuviáról, vagy ahogy leugrott az ülésrõl, amikor édesanyámat tanította motorozni. Az egész falu utálta õt, amikor a fõutcát átszelte az üvöltõ gépsárkányán, földig érõ ballonban, és - persze - bõrsapkában, mert akkor az volt a fájintos. Akkor még nem volt Yoshimura, csak lángvágó a kipunak, nem volt Dainese, csak pufajka, de az alapok egyeztek: legyen egy kicsit más, talán jobb, mint a másé.

Otthon mindig állt motor az eresz alatt, hiszen atyám - mint a helyi Volán társaság gondnoka - kiérdemelt és kapott egy "céges" Simsont, Komárt, mikor mit. Az persze már csak a történet margójára kívánkozik, hogy kemény kétszáz méterre laktunk a vállalattól, így ezek a motorok soha nem lettek felkapcsolva harmadik sebességig, amíg el nem jött egy napsütötte reggel. Tizenhárom éves lehettem, amikor az aktuális kék csodát már nem csak egy darab vasnak láttam, hanem valami egészen másnak. Nem lehet az olyan rossz, hiszen nem kell tekerni a pedált, brummog, nagy, sõt hatalmas, amit én uralhatok. Hajrá, próbáljuk ki! Az elhatározás és a megvalósítás között egy hónap telt el, amíg meg nem unták otthon, hogy folyamatosan nyafogok: "Ki akarom próbálni!".

A konzekvens nem felpuhult egy csendes igenné. És itt lettem teljesen elrontva. A házunk melletti, kb. százötven méter átmérõjû tér körül mehettem, kizárólag egyesben, körbe-körbe, szülõi felügyelettel. ÁÁÁÁÁ! Király! Azt az érzést soha nem felejtem el: száguldottam (kb. 20 km/h-val), tépte a hajam a szél, éreztem az erõt (2,5 lóerõ), s tényleg más embernek éreztem magam. Egyszerûen lelõni sem lehetett a nyeregbõl, csak mentem és mentem. Arra gondolni sem mertem, hogy mit tudhat a gép másodikban, vagy esetleg harmadikban. Mai eszemmel már értem azt a féltést anyám szemében, s azt a hamiskás mosolyt apám arcán: "Az én fiam!".

Természetesen kicsi lett hamarosan a tér, s az egyes sebesség sem hozott annyira lázba idõvel. Jött a jogosítvány, s az ígéret, ha sikerül a vizsga, mehetek a motorral másfelé is. A jogsi meglett, a motor maradt. Az eresz alatt. Valahogy nem kultiválták, hogy a városban a céges motorral engem lássanak, ahogy hasítok az úton. Mélységesen csalódtam és elkeseredtem. Hogy fogok így motorozni? Pénzem nem volt, hát maradt a depresszió és a tér. Egyesben, néha már (jogsival) kettesben. A második hiba. Ha akkor kivárják otthon, míg elunom a lehetõségeimet, ma sem motoroznék.

Azonban egy nyári délelõttön, épp a nyolcadikos ballagás után hazaérve egy Romet Mopedet láttam az udvaron. Különösebben nem kombináltam, hiszen mesterek dolgoztak a házon, biztos valamelyiké - gondoltam. Megnéztem, szép volt, jó volt és ennyi.

Belépve a szobába apám nézett rám várakozóan: "Na, milyen?" Nem kellett tovább ragozni, száznyolcvan fokos forduló vissza, megdöntve a száz méteres síkfutás csúcsát landoltam a nyeregben. Ötven köbcenti, három sebesség. Istenem, hogy szakított! Mint egy álom, olyan volt az elsõ nap. Csak ment a motor, ment, nyomulhattam az utakon, s úgy éreztem, hogy megtaláltam a Mennyországot. Azon a napon minden szép volt, minden ember kedves, s mintha mindenki nekem köszönt volna az irigy tekintetével.

Persze az idill nem tartott sokáig, hiszen a Rometnek voltak "kisebb" korlátai, ami a mûszaki biztonságot, illetve a mûködést érintette. Amíg el nem cseréltem egy biciklire, addig a legsúlyosabb hibája az volt, hogy beázott a blokk. Nem tudom hogyan, de szétbontás után önteni lehetett a vizet belõle.

Ezután csendesebb évek következtek édesapám - idõközben - megvásárolt céges Simsonján. A negyedik fokozat beépítése, az enduro kipufogó és az átfestés mind-mind ahhoz járult hozzá, hogy az akkor tizenkét éves csodát felhozzam a haverok szintjére. A négyleömlõs henger és a reszelt kiömlõ már csak hab volt a tortán, de kellett, hogy fokozhassam a tempót. Abban az idõben is lehetett motort "kinõni", de ezzel együtt kellett élni, vagy változtatni rajta. A sufnituning gõzerõvel mûködött, s meglehetõsen eredményesen.

A biztonság az, ami a nulla felé konvergált. Szakadékszerû lejtõn lefelé, hasalva a Simsonon, lábak feltéve hátra az ülésre, s százzal, persze sisak nélkül. Örülök, hogy a felelõtlen korszak akkor lezárult, és harminc-negyvennél tanultam meg, milyen pólóban taknyolni. Dõltem bele patakba motorral együtt, estem pofára dombon lefelé (fogadtam, hogy lejövök elsõ fékkel - nyertem, de a lábamon még ma is látni a kipu nyomát), de a csúcs az volt, amikor nyársalás után motorozni indultunk. Az acél nyársak a hátizsákban figyeltek rajtam, én meg a lányokat az út mellett. Akkoriban a Barum volt az egyik legjobb gumi, aminek sajátossága volt, hogy irtózatosan nyikorgott fékezés közben. Na, akkor ijesszük meg a lányokat! Felgyorsultam maxira (67 km/h), aztán jött a satu. Szerintem a lányok megijedtek, de én kicsit jobban. A fékkulcs átfordult, s azonnal blokkolta a kereket. Egy ideig küzdöttem salakmotorosan, de végül gyõzött a gravitáció. Amikor repültem, csak az járt az eszemben, hogy milyen röhejes látvány lehetek most. Az csak a leérkezéskor jutott eszembe, hogy a nyársak a hátamon vannak! Szép nagyot puffantam, s elnyúltam, mint egy béka. Ahogy ott feküdtem, s néztem az eget, egészen békés volt minden egy pillanatig. Egy haver ráncigált le az útról, s húzta ki a motort a kocsmából, ahova az becsúszott a nyitott kapun. Soha nem felejtem el azt a két delíriumos arcot, akik bámulták a mocit, ami kikötött az asztaluk mellett.

Mai eszemmel úgy gondolom, hogy ott és akkor záródott le a segédmotoros korszak. Ez volt az utolsó nyarunk a haverokkal, mindenki fõiskolára, egyetemre ment. A Simson ismét porfogó lett az eresz alatt. Néha megjárattam, de valahogy kicsi és esetlen lett a szememben. Másra is kellett a pénz, ezért fájó szívvel, de megváltam tõle, s készülõdtem a pesti költözésemre. Ekkor olyasmi történt velem, amit azóta sem értek.

Vendégségben voltunk, amikor - csak úgy mellékesen - az egyik rokon megjegyezte, hogy múltkor lerobbant egy nevenincs faluban, ahol egy apóka segítette ki szerszámokkal. Amíg az áldomást itták, az öreg megmutatta neki a mindenét, egy oldalkocsis Jawa-t, ami eladó, mert a felesége nem engedi használni a szíve miatt. Ma sem tudom miért, de én azt a gépet látni akartam. Talán az oldalkocsi miatt, talán a meseszerû tárolás okán (kispárnákkal bélelve, hímzésekkel takarva). Négy nappal a költözésem elõtt lementem, megláttam és megvettem. Mit kezd egy ember egy oldalkocsis motorral a VII. kerület negyedik emeletén? Mit kezd egy motoros egy tajtékzó családdal? Ez már egy másik történet...

A cikk folytatása itt olvasható.



Hozzszlsok
Kovax B. R. mondta [2006.07.31. 19 óra 56 perckor]:

Na végre valami jó cikk ezen a blogon, vagy min...Bár volt még jó, az a introgyúszing bigyó, meg az Assen beszámoló, na azt csipáztuk nagyon...
Roland mondta [2006.07.31. 20 óra 39 perckor]:

Asszem szólok a féregirtóknak. Nagyon elszemtelenedtek ezek a kis állatok mostanában :)
Macho GSF400 mondta [2006.08.02. 18 óra 02 perckor]:

Ne a férgeket írtsd Ernesto, hanem a készülõ "Elsõ utam egy 600-s nyergében" c. cikk fogadására készítsd fel ezt a szemétdombot, az nem hagy majd gatyát szárazon...:)




Ha mondandd van...

Tagknt kell belpned ahhoz, hogy hozzszlhass a bloghoz.