2006.12.25. Micsoda veszteség

Roland írta,
21 óra 27 perckor,
Zene témakörben.
Hetvenhárom éves korában, december huszonötödikére virradóra egy tüdõgyulladás szövõdményeinek következtében meghalt James Brown amerikai énekes, akit a soul keresztapjaként emlegettek, de nem csak ebben a mûfajban alkotott. Brown életével, zenéjével, színpadi jelenségként, botrányhõsként és büszke feketeként is hatalmas hatással volt (különösen az amerikai) zenére és populáris kultúrára. Michael Jacksontól Beyoncéig sokan köszönhetik neki, hogy lerakta az út alapjait, amin magasra juthattak. Brown az akkori társadalom számára is elfogadható fekete öntudat egyik hírnöke is volt.

James Brown az utolsó pillanatokig aktív maradt, tavaly értetlenkedve utasította vissza a visszavonulására vonatkozó kérdéseket, mondván, ugyan mit is tudna csinálni, ha nem a színpadon, vagy a stúdióban lenne. Ügynöke szerint csak a hétvégén, miután egy rutinellenõrzés után a fogorvosa teljes kivizsgálásra küldte, látva állapotát, jött rá, milyen beteg is valójában. A hozzáállás nem szokatlan tõle, 2004-ben prosztatarákot diagnosztizáltak nála, akkor egy új lemezzel ünnepelte a hírt. Mr. Dinamitot, ahogy a szakma nevezte, csak a halál tudta megállítani.


James Brown a nagy gazdasági válság idején született az abban az idõben különösen rossz helyzetben levõ Dél-Karolinában. Korai éveit az utcán töltötte, s ez a tapasztalat meghatározta világszemléletét. Tizenhat éves korában egy fegyveres rablás után tartóztatták le, a nevelõintézetben találkozott késõbbi zenésztársával, Bobby Byrddel, akivel elõször Gospel Starlightersben alkottak együtt. Egy évet várni kellett, míg az idõközben Famous Flames névre váltó csapattal, melyben Brown sötétebb és ritmikusabb zenét hozó hatása egyre erõsebben érvényesült, összehozzták elsõ nagy slágerüket, a Please, Please, Please-t.

Nagy idejét a hatvanas évek közepétõl a hetvenes évek közepéig élte, bár a James Brown-hangzásra, az improvizációkkal teli, zeneileg is egyre erõsebb, a gospelt elhagyó zenére már az anyagi sikert is meghozó 1961-es Night Train idejére rátalált. A zene idõközben egyre sokrétûbb (még kürtök és nagy háttérkórusok is beléptek), s a Johnny Cash Folsom börtönben felvettje mellett minden idõk egyik legjobb élõ lemezének tartott Live At The Apollo, majd az utána következõ Papa's Got A Brand New Bag és persze a talán legismertebb száma, az I Got You (I Feel Good) hatalmas anyagi sikert is hozott neki. Brown ügyes befektetõnek is bizonyult, számtalan benzinkút, étterem sõt, rádióállomás tulajdonosává vált, s már csak privát repülõgépén közlekedett. Eddigre Brownt már jelenségként tartották számon Amerikában, a kemény, gyakran instrumentális funklemezei a mai napig megszólalnak a hosszabb utakra induló autókban.

Miközben hozta az amerikai álmot, a fekete öntudat vállalható, társadalmilag széles körben is elfogadott hirdetõjévé vált, s mint a feketék és fehérek számára egyaránt hiteles figura, jelentõs szerepe volt abban, hogy az 1968-as Martin Luther King gyilkosság után nem törtek ki afféle faji villongások és háborúk, melyek a kor Amerikájában nem voltak ritkák. A gyilkosság után Bostonban tartott koncertet, melyben Brown csendes gyászra, a felelõsök megkeresésére és a társadalmi berendezkedés felülvizsgálatára intett, az egész USA élõben hallotta. Az elnök, Lyndon B. Johnson külön fogadáson köszönte meg szolgálatát.

A nyolcvanas évekre Brown karrierje lefelé indult, amin persze nem azt kell értenünk, hogy már csak egy lakókocsi bérlésére maradt pénze, de az egyre nagyobb teret nyerõ diszkó, majd az MTV alakította popkultúra már kiszorította az idõsödõ énekest az aktuális szupersztárok mezõnyébõl. Ironikus, hogy az akkori és késõbbi generációk szupersztárjai pont ekkor kezdték felfedezni. Public Enemy, NWA, Ice Cube, Dr Dre, Easy-E, Nas, Prince, De La Soul, Massive Attack, Beastie Boys és Sinead O'Connor - csak egynéhány azok közül, akik Brown zenéjét, vagy akár hangját felhasználták számaikban. Önimádatát és a koncertenként elõre megjósolható átlag 15-20 percnyi öntömjénezését pedig azóta is másolja gyakorlatilag az összes hip-hopper. Mindezekkel együtt élete végéig aktív maradt, az R&B listákon folyamatosan ott szerepelt egészen a kilencvenes évek elejéig. Sosem lett kifakult sztár, mindig magát adta és mindig megtalálta a maga közönségét anélkül, hogy önmaga nosztalgia-karikatúrájává kényszerült volna válni.

A nyolcvanas évek végére-kilencvenes évek elejére aztán fõleg már csak bizarr hírekben találkozhattunk vele, egy angyalporral töltött hétvége után egy biztosítótársaság gyûlésére sétált be '88-ban, egy shotgunt fényesítgetve, ebbõl hosszas autós üldözés kerekedett, 1992-es, rádióban bemondott hamis halálhíre viszont számtalan dal születését hozta, immáron a szárnyait bontogató amerikai house és technokultúrában. Aztán negyedik felesége hívta rá vagy féltucatszor a rendõrséget. Szerepelt a Blues Brothers 2000-ben és a Miami Vice-ba is beugrott egy szerepre.

James Brown 2006. december 25-én a kora reggeli órákban halt meg. Termékeny életet élt, hat gyerek, négy házasság, tízen felüli letartóztatás, csaknem félszáz dal a Billboard sikerlista elsõ százában, és ez a leltárnak csak a legeslegeleje.

Öt dal, amelyrõl eszedbe juthat, ki is volt James Brown

1. I Got You (I Feel Good)
Az 1965-ös felvétel az egyetemes bulizási kedv nélkülözhetetlen jelképe. Nincs az a szórakozóhely, ahol megütközést keltene, ha megszólal. Az angol "floorfiller" kifejezés (magyar jelentése: a szám, amelynek kezdõ taktusaira azonnal megtelik a táncparkett) legjobb példája. Ha van is ember, aki nem hallotta még ezt a számot, annak nincs esélye, hogy ezt a cikket olvassa, mert lakóhelyén minden bizonnyal nincs áramellátás.

2. Sex Machine
Brown zenei örökségének egyik leglényegesebb darabja az ütemtelen nyögések, rikoltások és hördülések hangszerként való használata, többek között e számban is nyomon követhetõen. A Sex Machine örökké versenyben marad a legjobb, szeretkezés közben hallgatandó számok nem-hivatalos bajnokságában. 8-10 éve egy autóreklám hozta volna ismét divatba, ha valaha is kiment volna a divatból - mindenesetre azóta mondogatják úton-útfélen, hogy "Gerappa" (Get up, get on up az 1970-es dal elsõ sora).

3. Say It Loud, I'm Black and Proud
Az 1968-ban, a polgárjogi mozgalmak egyik legfontosabb évében megjelent dal a fekete büszkeség egyik himnusza lett s egyben Brown ösztönös, az utcán szerzett társadalmi felelõsségtudatának is legfontosabb példája. Nem az az ember volt, akit középiskolai osztályfõnökök szívesen állítanának példaképként diákjaik elé, de e dalával valószínûleg többet tett a világ jobbításáért mint sokan, akiket igen.

4. It's a Man's Man's Man's World
Végre egy lassabb szám is az életmûbõl. A bluesosabb hangulatú 1966-os dal a férfi nõ iránti örök vágyáról szól. Jól példázza a nõket imádó, de némelyiküket alkalomadtán megerõszakoló vagy megverõ Brown életszemléletét: a nõk szerepét és legfõbb erényét elsõsorban abban látja, hogy a férfinak szükségük van rájuk. Ez a dal mindenesetre inkább szerelmes mint erõszakos hangulatban készült, így nyugodtan táncolhatunk rá bûntudat nélkül.

5. Papa's Got a Brand New Bag
Brown fõ specialitása mégiscsak a fáradhatatlan bulizás volt, ez a dal is csupán errõl szól: a táncról, de senki ne a szalagavató palotás-kompozícióira gondoljon.

Forrás: [origo]



Hozzszlsok
Godfather mondta [2007.01.02. 23 óra 07 perckor]:

Rest in peace!




Ha mondandd van...

Tagknt kell belpned ahhoz, hogy hozzszlhass a bloghoz.