Mivel az utóbbi időben több olyan látogató is járt itt, aki "boka törés", "talus törés", vagy hasonló keresőszavak révén bukkant az oldalra, gondoltam leírom a baleset óta eltelt másfél év kapcsolódó tapasztalatait. Érzékenyebb gyomrú olvasók kérem lapozzanak.

Hűséges látogatók még talán emlékeznek arra, hogy 2006. áprilisában elszenvedett lekváros buktám során bal talusom nyílt, szilánkos törést szenvedett. Újpesten, az Árpád kórházban Varga doki ügyesen összecsavarozta a lábamban azt, amit össze lehetett (a talus kb. háromnegyedét), a maradék ment a kukába. Volt még a lábamon egy méretes fixateur extern is, de ez most mellékes. Óriási szerencse mellett a seb nem fertőződött el, így már csak a megmaradt talus elhalásának kockázatával kellett számolnom. Megintcsak a szerencsének hála, a már említett csont újból erőre kapott, így megnövekedett teherviselő képessége a mai napig segít a járásban. A műtétet hat hét teljes tehermentesítés, majd hat hét mankózás követte. A mankós időszakban már intenzíven gyógytornáztam a Sportkórházban (emlékeim szerint heti kétszer, háromszor). Később fokozatosan egyre nagyobb terhelést kellett adni a lábnak (gondoljunk most egy teljesen elvékonyodott bal vádlira!). Ebben az időben gyakran éreztem erős fájdalmat az ízület környékén és izomlázat a lábszáramban. És ez az állapot közel egy évig tartott - nem telt el úgy öt perc, hogy ne éreztem volna valami fájdalmat a bal lábamban.

Aztán néhány hónappal ezelőtt (mondjuk 14 hónappal a baleset után) az tűnt fel, hogy már egyre kevesebbet gondolok a lábamra, egyre ritkábban jönnek a fájások és egyre hosszabb távok mennek probléma nélkül. A korábban reggelenként jelentkező fájdalom (illetve recsegés, ropogás) elmúlt, az ízület mozgástartománya pedig valamelyest bővült (a korábbi mértéktől azonban még ma is jóval elmarad). Hosszabb séták egy megfelelő cipőben ma már lehetségesek, azonban nemrég egy egész napos bécsi városnézés után kellett majd' egy hét regenerálódás a fájdalom elmúlásához. A futást, a focit, a síelést egyelőre nem erőltetem, hiszen Varga doki szerint az is kisebbfajta csoda, hogy tudok kocogni egy ilyen sérülés után.

Összességében azt kell mondanom, hogy boldog vagyok, mert egészen jól használható állapotba került a lábam (legalábbis a mindennapokat tekintve). Ha valaki kérdezi, egy ideje már boldogan mondom: igen, meggyógyult a bokám, hiszen a korábbi fájdalmakkal teli időszakhoz képest a mai helyzet ég és föld. Tény, hogy az ízfelszín nem tökéletes, s talán a fájdalmak idősebb korban újra nagyobbak lesznek, ennek ellenére most elégedett vagyok. A baleset velejárójaként még fontos megjegyezni, hogy sokkal kevesebbet mozgok azóta, amióta kedvenc sportjaimat nem űzhetem. Két-három kilogramm fel is ugrott, s talán ez az, amire a jövőben leginkább oda kell figyelnem.

A fenti összefoglalóból sok apró, ám fontos részlet kimaradt. Hasonló sérüléseket szenvedett érdeklődők itt kérdezhetnek - ha tudok, mindenképpen válaszolok.