Aztán egyszer csak abbamaradt a csúszás. Elnéztem újra a kanyar felé (ami az egyik legbecsapósabb a ringen), de szerencsére nem láttam senkit közeledni. Feltápászkodtam, és kicsit bicegve bár, de lesiettem a pályáról. Mielőtt a fűhöz értem, még feltartott kézzel jeleztem is a sárga zászlót lengető pályabíróknak, hogy minden rendben van. A füves részre érve viszont azonnal lerogytam a földre, nem tudtam tartani magam. Háton fekve elkezdtem tapogatni a testrészeimet, sérülések után kutatva. Vállak, kulcscsont rendben, fej, gerinc rendben. Jobb kéz rendben, bal kéz... hát, egyre nagyobb a dudor a csuklón, és nem tudok vele erőt kifejteni. Oké, nézzük tovább. Jobb láb rendben, bal comb és térd rendben, boka viszont iszonyatosan fáj. Miután kigomboltam a dzsekit és kilazítottam a csizmákat, éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben a bal bokámmal. Megfogtam a vádlimat, megmozdítottam, de természetellenes módon a lábfej nem mozdult vele, inkább csak lötyögött. Ekkor már tudtam, hogy komoly a sérülés, és tuti hogy eltört valami. Néhány pillanattal később megérkezett a mentőautó, három fős személyzettel. Rövid (mi fáj, mi nem fáj jellegű) beszélgetés után levették a sisakom, lehúzták a csizmákat, majd következett egy igen kellemetlen diagnózis: csuklótörés és nyílt bokatörés lett a mai motorozás végeredménye.

Jöttek a fájdalomcsillapító injekciók, bekötötték az infúziót, és közben előkerült Bulcsu Rezső is. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy eléggé kellemetlen páciens lehettem, általában nem csináltam azt huzamosabban, amire kértek (például mindig felemeltem a fejem, mert érdekelt, hogy mit berhelnek a lábammal, tíz kérdést tettem fel nekik percenként, stb.). Hallottam, amint a hangosbemondóban elhangzik a nevem, szemem sarkából pedig láttam, hogy páran a motor körül sertepertélnek. A mentősök nemsokára áttettek a felfújódó rögzítőmatracra, azzal együtt pedig be a mentőautóba. A pálya menti ambulancián (ez a helyi clinica mobile) kaptam egy "L" alakú rögzítősínt a bokámra, lekerült a dzsekim, és következett a nadrág levétele. Mivel a beépített protektorok nem tették lehetővé a fájdalommentes lehúzást, arra az elhatározásra jutottunk, hogy ezeket belülről ki kellene vágni a könnyebb mozgathatóság érdekében. A mentősöknek sajnos nem sikerült végrehajtani ezt a műveletet, úgyhogy a nadrág fennmaradt, mindössze a nadrág szára lett felhajtva (a teljes ruha levágását egyelőre elhalasztottuk, ami később igencsak jó döntésnek bizonyult). Az orvosi ellátást befejezvén beengedték a jelen lévő ismerősöket, hogy megbeszélhessük a szükséges tennivalókat (motor elvitele, hozzátartozók értesítése, stb.). Szerencsére a mobilom nálam volt, így a legközelebbi ismerőseimet én is informálni tudtam a baleset tényéről. Az ambulancián történt eseményeket egyébként Kovax a szemére nőtt kamerával rögzítette is.


1. "Új a térdkoptató..." (2:22, 18.6 MB, letöltöm).
2. "Papesz, eladó a ruhád?" (2:31, 19.7 MB, letöltöm).
3. "De ez kurva veszélyes..." (1:51, 17.5 MB, letöltöm).
4. "A gazdája törékenyebb..." (1:51, 17.2 MB, letöltöm).

A pályaorvosok ezalatt értesítették az újpesti Árpád kórházt, ahonnan a mentő kisvártatva meg is érkezett. A Mogyoród-Újpest szakasz a szirénázó mentőautóban gyorsan eltelt, így hét óra körül begördültünk a kívülről nem túl bizalomgerjesztő épület udvarára (nota bene, a bukta kicsivel fél hat előtt történt). A fájdalom ekkortájt még (valószínűleg a gyógyszerek hatására) egész elviselhető volt. A sérültekkel teli ambulancián egy lefüggönyözött részlegbe kerültem, és szinte percenként más-más ápoló jött oda hozzám, hogy ilyen-olyan teendőket lássanak el. Adatokat vettek fel, rutinvizsgálatokat végeztek, megmozgatták az időközben igencsak megduzzadt bokám is (ami persze rendkívül éles, szúró fájdalmakkal járt). Újabb injekciókat és infúziót kaptam, majd következett a nadrág levétele, amit szerencsére Varga doktor a ruha szétvágása nélkül abszolválni tudott. A különböző intézkedések között néha tudtam nézelődni, így láttam, hogy rajtam kívül két motoros is van a teremben: egy tizenöt éves srác törött kulcscsonttal, valamint egy harmincas csóka mindenütt felsértett bőrrel, érthetetlen módon törés nélkül. Ez utóbbi a mellettem lévő ágyon ült, és mesélte, hogy egy hete vásárolta használtan az R1-est, amit most kakukkra tett az előtte satuzó autó révén. Miközben én már a biztosítási lehetőségeit kezdtem latolgatni, ő bevallotta, hogy nincs jogosítványa motorra... Az ambulanciás várakozás során még mellém toltak egy harmincas, nyakmerevítős lányt is, akit az élettársa bántalmazott, meglehetősen súlyosan. Ekkor kezdtem sejteni, hogy a kórházi vendégeskedésem alatt sok "érdekes" dolognak leszek még a szemtanúja. Az ambulanciáról ezt követően a röntgenterembe vittek egy összekötő folyosón keresztül, ami tele volt sérült, ellátásra váró emberrel, vagy azok hozzátartozóival. Itt már kezdtem felfedezni ismerős arcokat, beszélgetésre azonban ekkor még nem volt idő. A röntgenfelvételeket készítő hölgy rövid beszélgetésünk alatt rámöntötte minden elégedetlenségét a kórházzal, a fizetéssel, az orvosokkal és úgy általában a világgal kapcsolatban. Aztán a felvételek befejeztével visszatoltak az ambulanciára (ezek a kis házon belüli utazások a nyílt törés miatt vérző bokával kezdtek egyre inkább kellemetlenné válni).

Némi várakozást követően CT vizsgálatra mentünk, de ezúttal a labor előtti folyosós pihenő a vártnál is hosszabbra nyúlt. Ráadásul a hűvös alagsor a motorozás során rámizzadt póló miatt egyre inkább kellemetlenné vált. A kissé kalandosra sikerült vizsgálat végén betegtologatómmal az ambulancia felé vettük az irányt (útközben megtudtam, hogy nyertek a szocik), ahol Varga doktor közölte velem a vizsgálatok eredményét. Sajnos a helyzet súlyosabb volt a korábban vázoltnál. Az ugrócsont ugyanis a rá nehezedő sípcsont hatására több darabra, szilánkosra tört, az itt található izület nagy része pedig jelentős mértékben károsodott. Mivel ez az izület meglehetősen rossz vérellátású, a felépülési időszak rendkívül hosszúra is nyúlhat (akár 12 hónap, vagy több). Érdeklődők erről a sérüléstípusról részletesebben itt olvashatnak. Az már csak hab volt a tortán, hogy a külboka csúcsa is letörött, és jelentősen elmozdult az eredeti helyéről. Első kérdéseim persze a maradandó károsodásokat firtatták. A doki konzervatív becslése szerint lehetséges, hogy bicegős járással és a sport teljes nélkülözésével kell majd a jövőben együtt élnem. Persze ez a műtét sikerétől, és az esetleges elfertőződésektől is nagyban függ (ilyen elfertőződést sajnos már tapasztaltam egy korábbi ujjtörésem során, nem kívánom senkinek).

A műtét előtt még beengedtek hozzám néhány családtagot, akikkel átbeszéltük a helyzetet és a várható következményeket. Nem sokkal tizenegy óra előtt megjelent az ágyam mellett egy csinos aneszteziológus, ekkor már sejtettem, hogy hamarosan indulunk a műtőbe. Izgatottan vártam az operációt, szerencsére rég voltam utoljára ilyen helyzetben. Különösen az altatási folyamatra voltam kíváncsi. A műtőasztalon aztán az orrom fölé toltak egy lélegeztető berendezést és bekötöttek valami infúzió szerű dolgot a jobb karomba. Még feltettem egy kérdést a nővérnek az altatással kapcsolatban, de a válaszon töprengeni már nem nagyon volt időm, filmszakadás következett.

Egy villódzó neonokkal halványan megvilágított folyosón ébredtem. Bal kezemhez kaptam, éreztem, hogy gipszben van. Lassan elkezdtem kicsomagolni a lábam a takaróból. Elsőre ijesztő látvány fogadott: egy fém szerkezet volt a lábamra szerelve, melynek belső elemei a csontjaimba voltak fúrva, külső elemei pedig egymást tartották. Éjjel fél három volt, amikor egy éjszakás nővér betolt a 104-es kórterembe, arra az ágyra, ahol az elkövetkezendő eseménydús tíz napot töltöttem. Bár az altatás velejárójaként még mindig erős hányinger kerülgetett, a kimerültség miatt egész gyorsan el tudtam aludni.